Intenzív

A mai bejegyzés megírása különösen nehéz volt számomra, hiszen egyrészt az intenzíven töltött napjaimról fogok mesélni (már amennyire a memóriám engedi), másrészt még a hozzám közel állóknak is nehezen nyílok meg az érzelmeimet illetően (ha pedig mégis megteszem, igyekszem elhülyülni, ahogy csak lehet), de azért majd megpróbálom.

Bevallom őszintén, valószínű a rengeteg morfium és a sokk hatásának köszönhetően kevés emlékem van abból az időszakból és az a maradék is valahol az agyam egyik zugában van elbújva.
A baleset során egy folyóban landoltunk, kövekre esve (mindez 12:20-kor zajlott, ami csak a későbbiek miatt lehet egy érdekesség).
Ott magamhoz tértem néhány másodpercre, de csak annyit fogtam fel, hogy vizes vagyok és hideg van.
Utána a helikopterben volt még néhány éber pillanatom, ahol megtudtam mondani a nevem, de inkább az érdekelt, hogy van a kisfiú és amint közölték, hogy miatta ne aggódjak, “aludtam” is tovább (furcsa mód az meg sem fordult a fejemben, hogy és velem mi van?!).
Nagyjából 14 óra magasságában ébredtem arra Svájcban, hogy egyidejűleg varrják össze a homlokom, a szám és a lábam.
Természetesen éreztem a fájdalmat, hiszen elég ijesztő volt mindezt látni, miközben azt sem tudtam hol vagyok és mi folyik itt egyáltalán.
Ennek ellenére elsütöttem az első “poénom” az orvosoknak, mikor is duzzadt szemmel közöltem, hogy nekem biztos bent van a kontaktlencsém, mert túl jól látok és örülnék, ha kiszednék. 😀
Azt hiszem ez volt az a pillanat, amikor rájöttek, hogy nem lesz szükségem tolmácsra… 😀
Na de komolyra fordítva a szót,a szüleimnek és a barátaimnak 19 órakor írtam először, hogy mi történt.
A barátaim kapcsán megemlíteném, hogy 3 embernek szóltam, akikkel napi szinten beszélek és tudtam, hogy nekik feltűnne, ha napokig nem adok magamról életjelet.
A többieket az intenzíves időszak után tájékoztattam, amikor már kevésbé okozott nehézséget a telefonon való pötyögés és a beszéd.
A döntésemben az is közrejátszott, hogy nem szeretem, ha feleslegesen idegeskednek miattam és sajnálnak, gondoltam vannak így is elegen.
Képet először csak másnap készítettem (igen, én magam… :D) és addig én sem tudtam, hogy nézhetek ki, habár eleinte ez foglalkoztatott legkevésbé.
Amikor megláttam a “kissé” eldeformálódott fejem, akkor sem igazán realizálódott bennem, hogy ebből mikorra fogok felépülni (jövőre még 2 kisebb műtét vár rám) és csak hálás voltam azért, hogy nem is olyan vészes, mint ahogy én azt elképzeltem.
Mivel sokszor nem is bírtam megjegyezni, mit mondanak az orvosok/nővérek, ezért jóval kevesebb sérülést közöltem mindenkivel, mint amennyi valójában volt. (Ismétlésként, hiszen még nekem is hosszú a lista: eltört az orrom, a felső állkapcsom mindkét irányba; felül letört 3 fogam, alul kiesett 2; lett egy mély vágás a homlokomon, szám és az orrom között, illetve a sípcsontomon; össze esett a bal tüdőm; elrepedt 2 nyakcsigolyám és elzáródott 3 nyaki erem.)
Egyébként is jellemző rám, hogy igyekszem lekicsinyíteni a dolgok súlyát, így tettem akkor is.
Utólag tudtam meg pl., hogy az első 2 napon életveszélyben voltam, ennek köszönhetően 48 órás orvosi felügyelet alatt álltam.
Mindeközben én mindenkit nyugtattam, hogy jól leszek és nincs miért aggódni. 😀
Kaptam nyakmerevítőt, amitől még kevésbé tudtam mozogni -na nem mintha versenyfutásra készültem volna-, hiszen alapból 2-3 ápolónő segítsége kellett már ahhoz is, ha a másik oldalamra akartam fordulni.
Általában 1-2 órákat tudtam aludni, de sokszor nem voltam magamnál, hiszen testvéreimtől tudom, hogy elég sok telefonálásra nem is emlékszem és nehéz volt velem kommunikálni.
A vizsgálatok közül csak az MRT-t tudom felidézni (az én esetemben 1 órán keresztül tartott), ahol kiderült, hogy klausztrofóbiám van, ezáltal minden egyes perce élénken él bennem.
Tudtam, hogyan zajlik majd és hogy teljesen fájdalom mentes, ennek ellenére amint betoltak a “szerkezetbe”, alig kaptam levegőt, pánikrohamom volt (azelőtt csak hallottam, hogy van ilyen) és ki akartam szabadulni…
A nővérek mondták, hogy gondoljak a kisfiúra és hogy neki semmi baja, illetve a közös szép emlékekre.
Nem mintha ne lettek volna ilyen pillanatok (a baleset előtti nap Valentin-napra esett, elvittem olasz étterembe “romantikázni” :)), de akkor ezek nem segítettek.
Így hát egy adag nyugtatóval később elkezdtem tervezni a képzeletbeli esküvőm. 🙂
Nem vagyok az a tipikus “habos-babos, shoppingolós” lány (talán van némi köze ahhoz, hogy 3 bátyám van :D), de ez a trükk bevált. 🙂
Azt hiszem a 3. napon próbáltak először felültetni és lóbálnom kellett a lábam, de ez a művelet sem tartott tovább néhány percnél.
Naponta talán 5-ször, ha megismételtük, úgyhogy az elfutás veszélye még itt sem fenyegetett. 😀
Az orvosok -mily’ “meglepő”, volt köztük egy magyar lány is- és a nővérek is hihetetlenül kedvesek voltak és utolsó napomon a hajam is megmosták, ami hihetetlen felüdülést jelentett (még úgy is, hogy akkor sejtésem sem volt arról, hogy hetekig el leszek tőle tiltva) a több napos izzadás és alvadt vér után.
Így engedtek útjára Ausztriába, aminek részleteit legközelebb fejtem ki.

Kivételesen nem idézettel zárnám soraim, hanem képeket csatolnék.
Sokat vacilláltam ezen, hiszen én más szemmel nézem az egész történetem, illetve a mai napig az a véleményem, hogy sokkal durvábbnak hangzik, mint valójában volt.
Mivel ezzel rajtam kívül senki sem ért egyet az ismeretségi körömben :D, ezért csak az menjen lejjebb, aki bírja az ilyesmit és elolvasta, mennyire törtem össze magam, tehát lehet egy képe nagyjából arról, mire számítson.
Akit mégis felkavarna esetleg a látványom, azt megnyugtatnám, hogy ennek már csak a töredéke látszik. 🙂