Tegnap ugye 15-e volt, ami a baleset dátuma és ez azóta is különleges nap számomra, még ha jelen esetben nem is jó értelemben.
Sokan ilyenkor azt ünneplik, hogy lehetőséget kaptak egy második életre, amit tiszta lappal indíthatnak.
Én ezt nem így gondolom (lehet majd idővel ez is változni fog), hanem inkább annak örülök, hogy ismét eltelt egy hónap.
Az elején azt mondták az orvosok, nagyjából 1 év fog kelleni, hogy minden (legalábbis testileg) a régi legyen.
Én naivan és makacsul azzal áltattam magam, hogy elég lesz nekem a fele is -tipikus kos vagyok, azt hiszem ez sok mindent megmagyaráz 😀 -.
Az idő rácáfolt erre, mert jelenleg júniusnál tart a kalkuláció és ez is még a jobbik eset (plusz lelkileg sem egy sétagalopp, de az megint más tészta).
Na, de ne ugorjunk ekkorát, úgyhogy térjünk vissza egy kis intenzívre.
Svájcból átvittek Ausztriába, ahol még 1 napot az intenzíven kellett töltenem a biztonság kedvéért.
Itt nem voltak nagy történések, “csak” egyetlen emlékezetes esemény volt.
Centrális vénát akartak nekem szúrni, aminek annyi a lényege (mivel nem vagyok orvos, lehet nem lesz pontos a megfogalmazásom), hogy a mellkasi vénába szúrják.
Amennyiben jól tudom, ez gyakori eset súlyos állapotú betegeknél és nálam a folyadék pótlást segítette volna elő.
Ez hosszú távú vénahozzáférést tesz lehetővé, gyakori tűszúrások nélkül, ami nekem igencsak jól jött volna, mivel a karomon lévő vénák elég rosszak és egy normál kanült viszont 4-5 naponta cserélni kell.
A centrális vénához egy hajlékony csőre is szükség van, tehát nem éppen fájdalommentes kategória.
Azelőtt ugyebár fogalmam sem volt róla mi ez, így amikor elsőre próbálkoztak, még nem tudtam mire számítsak.
Nos, legyen elég annyi, hogy ez már olyan mértékben súrolta a fájdalom küszöböm, hogy nyugtatót kellett adni, amitől el is aludtam, így ők nyugodtan végezhették a dolgukat.
Szerintem mindannyian jobban jártunk így. 😀
Mint utólag kiderült, ötször kísérelték meg, sikertelenül…
Utána még körülbelül 1 hétig sajgott ezeknek a helye, a hegek is a mai napig bizonyítékul szolgálnak.
Itt magyar orvos nem volt, de egész éjjel üvöltöző, dühöngő magyar páciens már igen.
Csak remélni tudtam, hogy a sebészeten jobb lesz a helyzet.
Felvittek az állcsont- és szájsebészetre, ahol már úgy vártak, mint a szánkó balesetes magyar lányt.
Az is rátett az “ismertségemre”, hogy az esetemről írtak a helyi újságokban és a rádiókban is szót ejtettek rólam.
Ha emlékezetem nem csal, akkor 7 orvosom volt, akik közül csak 1 nőtt a szívemhez (és nem csak azért, mert jóképű és fiatal… 😀 ).
Róla később kiderült, hogy már korábban hallotta a történetem, ugyanis a barátnője az ápolónőm volt Svájcban.
A nővérekkel ismét nagy szerencsém volt, néha nem is tudom, mire mentem volna nélkülük.
Itt az első érdekesség volt, hogy az ágyamon fekve realizálódott bennem először, hogy katéterem van.
Nem szeretnék részletekbe menni, de furcsa volt megélni, mikor éreztem, hogy wc-re kéne mennem és hívták fel a figyelmem arra, hogy erre semmi szükség.
Lenéztem, és akkor döbbentem rá, hogy mi a helyzet.
A “problémám” ezek után egyből meg is oldódott, amint ezt a tényt felfogta az agyam is.
Két idős nénivel voltam együtt, akik közül egyik aranyosabb volt, mint a másik és a saját bajuk ellenére (addigra ők már 2-3 hete ott tartózkodtak) ott segítettek, ahol tudtak.
Jókat beszélgettem velük és minden félelmem ellenére, egyikük sem horkolt. 😀
Nem mintha sokat aludtam volna (még ekkor is 1-2 óra volt a maximum), de nekem ez akkor is számított.
Azt hiszem ismét eleget szövegeltem, úgyhogy zárom soraim és a múltkori sokkoló (?) kinézetem után jöjjön megint egy idézet. 🙂
Illetve némi önreklámozás, amennyiben már olyan ember is olvasna, aki nem az ismerősöm: https://www.facebook.com/utalomateletblog?ref=ts&fref=ts
When life puts you in tough situations don’t say “Why me?”, just say “Try me”.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: