Egy héttel a baleset után járunk, továbbra is a sebészeti osztályon.
Addigra már a szüleim is megérkeztek, én pedig egyre több embert értesítettem a történtekről.
A sokk hatást továbbra is sikerült mindenkiből kiváltanom, annak ellenére, hogy elmúlt a veszély és a műtéten kívül már nem volt miért izgulni.
A sebészeten töltött második napon kivették a katétert, én pedig nagyjából úgy éreztem magam, mint egy 1 éves kisgyerek:
-Újra el kellett kezdenem járni, ami maga volt a kínzás (pedig ezen a téren még szerencsém is volt azzal, hogy az én ágyam volt a legközelebb a fürdőhöz), mivel minden egyes mozdulat fájt.
Akkor már 1 hete az oldalra fordulás és a láb lógatás volt a maximum, amiket el tudtam végezni, így ez hirtelen elég éles váltás volt.
A probléma már ott kezdődött, hogy fel kellett ülni, ami két repedt csigolyával nem a legegyszerűbb művelet.
Amennyiben ez sikerült, én már azon gondolkodtam, hogy inkább vissza is fekszem, mert jött a szédülés és a hányinger.
Kapaszkodónak ott volt az infúziós állvány és ha már az embernek úgysincs semmi dolga, kényelmes tempóban el is csoszogtam a mosdóig.
Na, de itt még nincs vége az akadályoknak!
A wc-re rá is kell ülni (a nőknek nem kell ecsetelnem, hogy habár kórházról van szó, de azért mégis csak jobb az óvatosság, tehát nem ül le csak úgy az ember).
Újabb pipa, 2 perc pihenés!
Papírért nyúlni, újabb szenvedés a fájó testrészek miatt és küzdelem, hogy fel bírjak állni, kezet tudjak mosni, lehetőleg ne ájuljak el és még az ágyig is vissza jussak.
Mivel makacs és büszke is vagyok, nem szívesen kérek segítséget, tehát igyekeztem magam minél jobban motiválni.
Talán mondanom sem kell, hogy olyan ritkán jártam wc-re, amennyire csak bírtam. 😀
-Az evés volt a kettes számú probléma, mivel 3 törött és 2 hiányzó fogam volt (akkor még…), ezért a menü általában puding, tejbegríz és leves volt, illetve hányinger is társult mellé (minden elismerésem a terhes nőknek, akik ettől szenvednek az első hónapokban!).
Azonban ezeket el is kellett valahogy fogyasztani -mindezt úgy, hogy alig tudtam kinyitni a szám (amiben közrejátszott az is, hogy a sok beszéd következtében egyenes arányban nőtt a fájdalom)-, szóval a kanál is ősellenségnek számított.
Mivel étvágyam alig volt (és lusta voltam ennyit bajlódni érte 😀 ) így rengeteg proteines ivójoghurtot adtak, amitől nagyjából a 3. napon már sikeresen meg is undorodtam.
Életem legdrasztikusabb fogyókúrája volt és nem is csinálnám újra… 😀
Mint a legtöbb szülő, az enyémek is aggódtak, de azért azt mindenképp utólag is jó ötletnek tartottam, hogy korábban már ők is láttak rólam képet (habár nem tudom, ezzel ők is ennyire egyet értenek-e 😀 ).
Ha jól emlékszem, mikor jöttek, akkoriban kezdtek az arcomon lévő duzzanatok szivárványost játszani, tehát kék-zöld-lila-sárga színekben pompáztam.
Hiába, színes egyéniség vagyok. 😀
A 9. napon kiszedték belőlem a varratokat.
Móka és kacagás helyett sírás és remegés párosult a művelethez, ami után számomra nehezen eldönthető volt, hogy ki a sápadtabb: anyukám a látványtól, vagy én a fájdalomtól… 😀
Utána kikönyörögtem magamnak az orvosoknál egy hajmosást, mert szerdára (2 nappal később) volt megbeszélve a műtét, gondoltam legalább addig nézzek ki valahogy.
Hát, ennyit sikerült belőlem kihozni. 😀
A varratok sokat torzítottak a látványomon, tehát azt hiszem itt szembesültem először igazán önmagammal.
Bevallom az őszintét, nem sokra emlékszem abból, hogy akkoriban hogy álltam az arcomat illető változásokhoz, de azt tudom, hogy hetekig próbáltam elnyomni magamban az érzéseimet, hiszen tudtam, hogy előbb a műtétre kell felkészüljek, aztán idővel úgyis jön még a többi.
Blokkoltam az agyam, amennyire csak lehetett és ez a védekező mechanizmus sokáig hatásosnak is bizonyult, még ha tudtam is, hogy hosszú távon nem a legjobb taktika.
Ha jól rémlik, napi 5 infúzió volt a limit, este 10 körül kaptam az utolsót és ha éjjel nem bírtam tovább, akkor injekció formájában kaphattam további gyógyszereket, ami hogyha nincs a tű fóbiám, nem is lett volna akkora probléma…
Az, hogy továbbra sem tudtam aludni, szintén nem segített és ezt 1 hét elteltével igencsak meg is éreztem magamon.
Normál esetben 10-11 órákat képes vagyok szunyálni, ami akkoriban 4-5-re csökkent (az is úgy nézett ki, hogy 1 óra alvás és 1 óra ébrenlét váltogatta egymást) és ez ment reggel 7-ig, amíg nem keltettek.
Így hát a kialvatlanság -ami mint szerintem minden normális embert- engem is türelmetlenné tett és ugye kiken máson vezettem le a feszültséget, ha nem a szüleimen, akik egész nap velem voltak.
Hétfő délután utaztak haza, ami bevallom őszintén, nekem megkönnyebbülés volt.
Talán ez sokaknak érthetetlen, de mivel nem szeretem, ha sajnálnak, ezért az volt az elméletem, hogy nekik is jobb így, mert nem kell végig asszisztálják a szenvedésem, én pedig elkezdhetek ráhangolódni a műtétre.
Sok más blogban olvastam és nálam is jellemző volt, hogy sokszor én nyugtattam a magam körül lévőket.
Az első napokban azért, hogy nincs nagy baj, rendben leszek.
Később, hogy a műtét is menni fog és nincs miért izgulni, hiszen a rizikós napokon addigra már túl voltam.
Majd pedig, hogy én is rendbe jövök minden téren, holott ezt először magamnak is el kellett volna hinnem.
Az a bizonyos keddi nap már nehéz hangulatban telt.
7 orvos vitatkozott a fejem felett a vizitnél, hogy mi a veszélyesebb: ha lekapcsolják a műtét alatt a vérhígítót, vagy ha nem.
A többség végül nemmel szavazott, aminek a kockázata, hogy nagyobb az esély az el-/bevérzésre.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ezen információ tudatában a nyugalom volt rám jellemző… 😀
Napközben még egész jól elterelődtek a gondolataim a vizsgálatokkal, de délután 5-6 óra magasságában kezdett eluralkodni rajtam a pánik, hogy mi van, ha esetleg komplikációk lesznek.
24 évesen (akkor még annyi voltam) azt éreztem, hogy nem tudom mi vár rám és csak az orvosokon múlik a további életem kimenetele, én pedig csak reménykedhetem a legjobbakban.
Bevallom, megfordult a fejemben, hogy írok néhányaknak egy levelet, de végül elvetettem az ötletet.
Fő az optimizmus ugyebár. 😀
Természetesen mindenki nyugtatott, hogy nem lesz semmi baj, megműtenek és onnantól kezdve már sínen lesznek a dolgok.
Viszont kívülről ugye könnyű mondani, főleg mert bennem folyamatosan az visszhangzott, hogy de mi van, ha…
Hiszen egy baleset az egyik legjobb példa arra, hogy sosem tudhatjuk, mi fog történni.
Akkoriban volt valaki az életemben, akit ugyan nem neveznék a nevén (na nem azért, mert holmi Voldemort -akármennyire is hasonlít a homlokomon lévő heg Harry Potterére, bár szerintem az enyém sokkal menőbb-de meghagynám neki az inkognitót), a lényeg, hogy nagyon régóta ismerem és az utóbbi években nagyon jó barátom (is) lett , tehát sokat adtam a véleményére, emiatt tudtam, hogy ő az, akinek ha csak a hangját is hallom, megnyugszom és akármit mond, elhiszem.
Így is történt.
Őt 2 nappal később értesítettem a történtekről és amiért nagyon hálás voltam neki, hogy közel sem aggódott úgy, mint az átlag (az más kérdés, hogy ebben az is közrejátszott, hogy a szokásos laza stílusomban adtam elő az egészet. 😀 ) és ezért nagyon hálás voltam.
Nem szeretnék hitvallási dolgokba bele menni, mert mindenki döntse el maga, ez kinek köszönhető, minden esetre sikerült megtalálnom azt az 5 percet, amikor cigi szünete volt a melóban és ez elég is volt ahhoz, hogy elhiggyem azt, amit mindenki más mondott.
Tőle valamiért hihetően is hangzott, így néhány perc hisztérikus sírást követően én is optimistán tudtam nézni a sorsdöntő másnapra.
A folytatás majd karácsonyi “ajándékként” következik, most pedig idézettel zárom soraim. 🙂
,,Van, hogy az úton egyedül kell menned. Mert a te utad, a te feladatod. Csak te járhatod be, senki más, mert neked kell a rád váró akadályokat leküzdened, mert a cél a te célod.”
Csitáry-Hock Tamás
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: