A műtét napja

Mindig is a spontán dolgok híve voltam, így nagyon örültem annak, hogy szó szerint átvonatoztam magam egy nagyon jó barátommal 2015-be és nem aludtam (az elmúlt 2 évem így telt a gyerekekkel) vagy pedig egy unalmas buliban ücsörögtem.
El kell ismerjem, soha nem voltam ilyen boldog, amiért új évet írunk.
Az elmúlt években mindig azt gondoltam, hogy mit kell ezen ünnepelni, hiszen csak megváltozik egy szám, de ezt leszámítva minden marad a régi.
Most viszont éjfél után percekig csak azon vigyorogtam, hogy te jó ég!
Végre vége!
Sose éreztem korábban hálát emiatt…

Jelenleg viszont repüljünk vissza az időben 2014.február 26-áig, ami a műtét napja volt.
Talán mondanom sem kell, hogy az előző éjszaka még az 1-2 órás alvásom is megrövidült, hiszen akarva-akaratlan kattogott az agyam.
Mivel váratlanul történt a baleset, így a műtétet illetően sem tudhattam, mire számítsak.
Ismeretségi körömben nem volt senkinek műtve se az orra, sem az állkapcsa (mekkora mázli!), így hát türelmetlenül vártam a reggelt és hogy a hátam mögött tudhassam ezt a napot.

Reggel 6 magasságában ébresztettek, hogy zuhanyozzak és öltözzek át, majd kapok nyugtatót és irány a “buli”.
Mikor  megkaptam az inget, nekem ez a film részlet ugrott be. 😀


(Amennyiben valaki nem ismerné, Jack Nicholson egyik jelenete a Minden végzet nehéz c. vígjátékból. 😀 )
A villantós köpeny mellé kaptam érszorító harisnyát és tűkön ültem, hogy a nyugtató hatásai jelentkezzenek.
A nővér azt mondta, hogy normál esetben elkábul az ember, néha pedig alvás a vége.
Belőlem csak azt a zakkant állapotot váltotta ki, mint mikor alkohol hatása alatt állok (sokat beszélek -értsd: még többet az átlagosnál-, viccelődök össze-vissza) és az orvosok is ledöbbentek fél 8-kor, hogy ennek nem ez a megszokott menete.
Közöltem velük, hogy rólam van szó, nincs min csodálkozni. 😀
Levittek a műtőbe, áttettek a másik ágyra, rám aggattak 600-féle zsinórt (amik ha világítottak volna, szerintem simán elmehettem volna karácsonyfának…) és jött az altatás.
Talán 6-ig jutottam a számolásban, mikor elszenderedtem.
Korábban azt mondták, hogy a műtét nagyjából 2 órás lesz, utána magamtól felébredek és visznek vissza a szobámba.

Ebből az lett, hogy délután 1 óra magasságában keltegettek.
Mikor körül néztem, egy teremben voltam több más pácienssel együtt és akárhogy nézelődtem, ismerős (orvos) arcot nem találtam.
A fájdalom közben pokoli volt, ha akarnám sem tudnám leírni az erősségét…
Próbáltam kérdezgetni hol vagyok és minden rendben ment-e, de vagy nem hallották, hogy szólok (ez esetben az ágy szélét ütögettem, hogy észrevegyenek) vagy pedig nem értették, mit mondok (ilyenkor káromkodtam magamban néhány sort).
Nem sokkal később újra a helyemen voltam.
Egyik “lakótársam” egy végtelenül kedves néni volt, szegény sápadt arccal nézegetett, úgyhogy csak elképzelni tudtam, milyen jól festhetek. 😀
Aznap reggel műtöttek egy másik lányt is (Mirjam, róla majd még szót ejtek), aki hozzánk került és a kezdeti ellenszenv dacára néhány nap után jó barátnők lettünk.

Talán 1 óra telhetett el, mire jött a vizit (kiderült, hogy Mirjamot a bölcsességfogával operálták, ami nekem már elég ok volt ahhoz, hogy ne kedveljem, hiszen ez milyen apróság az enyémhez képest) és elmondták, hogy minden terv szerint ment: az orromban 5 napig tampon lesz és igyak sokat, hogy a nyelési fájdalmak minél hamarabb elmúljanak.
A baleset óta minden napos kérdés volt, hogy egy 10-es skálán milyen mértékű a fájdalom.
Azelőtt mindig 5 és 8 között mozgott, de aznap megadtam neki egy 9-est és sírva könyörögtem további fájdalom csillapítóért, hogy én ezt nem bírom.
Kaptam morfiumot, amiből már nem kaphattam akkora dózist, mint az intenzíven, így a hatás szintén elmaradt, ennek következtében az is öröm volt, ha 10 másodperc eltelt.
Közben mindenkinek leadtam a drótot és azzal biztattak, hogy próbáljak aludni, de tudtam, hogy ez kudarcra ítélt program.

Amikor nem sokkal később behozták nekem ebédre a levest, nem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek.
Az orromban lévő tamponoktól ugyebár csak a számon kaptam levegőt, tehát kihasználva minden egyes pillanatot, amikor épp nem csorgott a nyálam, igyekeztem kanalazni.
Ha mindez sikerült, jöttek a nyelési gondok, aminél egyértelművé vált, hogy a  nevetés nem opció.

Szerintem egy hörcsög kis piskóta volt hozzám képest és ezen a látványon az akasztott ki leginkább, hogy mikor már kezdtem volna újra emberien kinézni, csak romlott az összkép.

Megtudtam, hogy a műtét során lenyomtak egy tubust a torkomon és emiatt volt a fájdalom egyik része.
Estére ez odáig fajult, hogy fecskendővel “lőttem” a teát a számba.
Mikor elaludtam, azon agyaltam, hogy hivatalosan is túl vagyok a legrosszabbon, innentől kezdve már “csak” kibírni kell és figyelni a fájdalom enyhülését.

Ezzel buzdítottam magam aznap és az utána lévő időszakban.
Jelentem, működik. 🙂