Kitekintés/Visszatekintés

Bevallom, 3 hete belekezdtem az újabb irományba, de végül csak lementettem és úgy is maradt.
Jelenleg annyi mindenen kattog az agyam, hogy a bejegyzés, amiben leírtam volna, hogyan alakultak a dolgaim műtét után, most nem tud lekötni.

Nem arról van szó, hogy arról az időszakról nem akarok beszélni, hiszen fontosnak tartom, mivel ott indult el igazán az az érzelmi hullámvasút, ami néha még most is jellemzi a napjaim…
Talán inkább csak tudat alatt ezzel is az időt húzom, hogy véletlen se kelljen azokról a bensőséges gondolataimról beszélnem.
Nem vagyok rájuk büszke még most sem, hiszen kinek hiányzik a bűntudat (vita tárgya némileg, de az én hibámból alakult úgy a baleset, ahogyan és mivel nem egyedül voltam a szánkón, ezt nem egyszerű feldolgozni) és a “miért?” kérdések sorozata, amiket önmagamnak tettem/teszek fel.

Mindez most hogyan kapcsolódik ide?
Jövő vasárnap (15-én) lesz 1 éve, hogy mindez megtörtént és a feje tetejére állt az életem.
Az ilyen eseményekre szokták mondani, hogy mérföldkő, nekem legalábbis biztosan annak számít.
Néhány hete egyre jobban elkezdett foglalkoztatni a gondolat, hogy visszamennék a helyszínre.
Szerencsémre nincs messze (90 km), vonattal+busszal is maximum másfél-2 óra alatt ott lehet lenni.
Egyszer voltam tavasszal, amikor már minimális volt a hó mennyiség.

Ezen a képen nem látszik rendesen a pálya, de elég azt hiszem annyi, hogy a felvonótól jobbra jöttünk le.
Akkor különösen jót tett, hogy újra elmentem, még ha sokan féltettek is attól, hogy alig 3 hónap elteltével ez vajon hogyan fog érinteni.
Óriási megkönnyebbülés volt, hogy nem a havas tájat kellett néznem (ezen “fóbia” mostanában kezd elmúlni) és jobban szemügyre vehettem azt is, hol jöttünk le, hova érkeztünk, illetve hogyan fest ilyenkor.
Akkor egy barátnőm jött velem, ami akkor jó döntésnek tűnt, hiszen jól ismertük egymást és a bizalom is megvolt.
Egy pszichológus ismerősöm annyit tanácsolt az út előtt, hogy olyan ember legyen mellettem, aki bárhogyan is reagálok, meg tud nyugtatni.
Utólag nem őt vinném magammal, de vissza csinálni ugyebár nem lehet és egyébként is kezdek (próbálok) leszokni a “Mi lett volna, ha…?” jellegű kérdésekről.
Mikor lent nézelődtem, elfogott egy rossz érzés, mivel újra láttam magunkat, de nem borultam ki.
Itt közrejátszott az is, hogy észrevettem, barátnőm mennyire figyeli a reakcióm, emiatt szokásomhoz híven inkább elnyomtam az érzéseim (nem követendő példa).
Nem sokkal később a leányzót felhívták (állás interjúra ment, nekem pedig jól jött, hogy nem egyedül utazom a faluba), így egyedül maradtam és úgy döntöttem, felmegyek a hegyre, ahonnan az egész kiindult.
Tudtam, hogy ez keményebb dió lesz, mivel onnan hiányoztak emlékek, amiknek előhívásában senki sem tudott segíteni.
Nem attól tartottam, hogy rám tör majd a pánik, hanem hogy vajon jól emlékszem-e és ha nem, akkor hogyan is volt ez valójában.
A kérdéseimre egy tábla adta meg a választ, ami mutatta az útvonalat és egyben ahol én meghoztam azt a bizonyos rossz döntést.
“Szerencsémre” tényleg úgy volt elhelyezve, hogy elmondhatom, nem csak az én hibám volt, amiért nem kanyarodtam le.
Ez nekem óriási megkönnyebbülést jelentett és akkor először büszke lettem magamra, amiért így túléltük.
Természetesen a hatás sem maradt el és elsírtam magam, de ennek az emléke annyira pozitívan él bennem, hogy még most is megmosolyogtat.

Most pedig röppenjünk vissza napjainkba, amikor két barátommal visszatértem.

Ezen a képen jobban látható, honnan jöttünk és arról ugyan nem csináltam külön fotót, de mögöttem volt a folyó, aminek kiszakítottuk a korlátját és ahol végül landoltunk…
Nagy különbség volt érzelmileg is, mert már az utazás előtt 1 héttel folyamatosan erről álmodtam és próbáltam elképzelni, milyen érzés lesz újra ott lenni.
Előző nap fájt a fejem, hányingerem volt és nem csak a migrén miatt.
(Ami fontos és kifelejtettem: le akartam szánkózni az egyik fiúval, így nem csak a helyszín látványa miatt stresszeltem.)
Féltem, hogy mi van, ha rossz vége lesz és újra történik valami?!
Magamat illetően abszolút nem érdekel(t) , mert úgy vagyok vele, hogy ha mindezt túléltem, rosszabb nem jöhet.
(Tudom, soha ne mondd, hogy soha, de ezen a téren tényleg nem tudok már megijedni.)
Sokkal inkább az rémisztett meg, mit csinálok, ha a barátomnak esik baja???
Nagyon érzelgős vagyok és meg tud viselni az ilyesmi.
Ha azt nem tudtam feldolgozni, milyen helyzetbe került a baleset során miattam tavaly a kisfiú, akire vigyáznom kellett (volna), akkor mi van, ha a történelem megismétli önmagát?
Az ehhez hasonló gondolatmeneteimmel rendesen kikészítettem az idegeim, de már nem volt visszaút.

Érkezéskor nem volt gond és az sem okozott különösebb fájdalmat, hogy újra elmeséljem a forgatókönyvet, annak ellenére, hogy a tavaszi esethez hasonlóan újfent láttam magunkat a pályán.
Érdekes volt viszont, hogy bevillantak képek arról, mennyire gyorsan száguldottunk és ez akkor is milyen gyomorgörcsöt okozott.
Vacilláltunk egy keveset, hogyan menjünk fel a hegyre és mivel csússzunk le (kölcsönözni akartunk), majd kiderült, hogy csak bob szánkójuk van és itt nekem kellett eldönteni bevállalom-e, vagy sem.
Fél másodperc erejéig tudtam elképzelni, hogy nekem egyedül kéne lejönnöm és biztos voltam benne, hogy erre nem vagyok képes, így arra szavaztunk, hogy hazamegyünk.
Abban a pillanatban elkezdett szakadni olyan erővel a hó, hogy nem is volt többé kérdés számomra, hogy jó választ adtam-e.
Ekkor kezdtem el sírni a megkönnyebbüléstől…
Végül pedig dühömben, amiért valójában nem történt semmi és én mégis kiborultam, hiszen nincs abban kihívás, hogy újra képes voltam szembenézni a múlttal.
Ez a kicsit “depis” hangulat ráragasztotta bélyegét arra a napomra, azóta viszont újult erővel készülök a vissza-visszatérésre, amit jövő héten ejtünk meg. 🙂
Lehet drukkolni! 😉

,,Hagyd hátra a múltad, és kezdd elölről! Nehéz ellenállni a kísértésnek újrakezdéskor, hogy a múlt év problémáit a szőnyeg alá söpörjük. Ki dönti el, hogy mikor ér véget a régi, és kezdődik az új? Nem jelzik a naptárban, nem szülinap, nem egy új év. Ez egy esemény. Kicsi vagy nagy? Valami, ami megváltoztat minket. Jó esetben reményt ad, vagy egy új életmódot és világnézetet. Elengedjük a régi szokásainkat, és emlékeinket. A lényeg az, hogy sose adjuk fel a reményt, hogy lesz egy újabb kezdet.”

Grace klinika c. sorozat