Múlt vasárnap (15-én) hivatalosan is eltelt egy év.
Számomra ez még most is hihetetlen.
Minden hónapban azt vártam, hogy végre eljöjjön ez a nap, most pedig már is csak egy újabb dolog, amit kipipálhatok.
Mikor csak néhány hónapnál tartottam, mindig azt mondtam, hogy sokkal többnek érzem és mennyivel többnek tűnik.
Most viszont olyan, mintha csak elröpült volna, miközben emlékszem, mennyire megszenvedtem életemnek ezen szakaszát.
Néha még most is…
Eszembe jutott, mennyire mondogatta mindenki, hogy 1 év múlva nevetni fogunk ezen az egészen.
Szerintem valamennyien tudjuk, hogy ez valójában egy sablon szöveg és még ha tisztában is vagyunk azzal, hogy nem így lesz, de valamivel mégis csak biztatni kell a másikat. 🙂
A baleset viszont nem csak a külsőmön, de a belsőmön is változtatott és ezért lassan, de elkezdtem hálás lenni.
-Megtanultam, hogy minden napban van valami jó és amikor este lefekszem, akármilyen rossz napom is volt, de keresek valamit, amiért köszönetet mondhatok.
Az egyik legemlékezetesebb ilyen pillanatom volt, amikor 3 hónappal a baleset után újra át tudtam aludni az éjszakát.
Korábban percre pontosan felébredtem hajnali 1 és fél 4 között, majd 7-kor végleg feladtam a küzdelmet.
Ehhez azonban érdemes tudni, hogy én igazi mormota vagyok és gond nélkül alszom (aludnék) minden nap 10-11 órákat.
Így hát amikor ez az időszak elmúlt, akkor döbbentem rá, mennyire természetesnek veszek dolgokat.
-Megtanultam (pontosabban még most is tanulom), hogy érdemes a megérzéseimre hallgatnom, mert az esetek 99%-ában bejönnek.
Ha így tettem volna, a baleset sem történik meg, de ezen már nem elmélkedem, mert hiszem, hogy az életben mindig mindennek oka van.
-Megtanultam, hogy sokkal erősebb vagyok, mint azt valaha is képzeltem.
Kezdem elfogadni, hogy amin végig mentem/megyek, azzal nem mindenki küzdene meg így. Habár szerintem nem nagy dolog, de igenis tudom, hogy van olyan ismerősöm, aki beleőrült volna, vagy rászokik az alkoholra/dohányzásra.
Nekem is voltak hullámvölgyek, amikor 2 órán át álltam a tükör előtt és zokogtam, vagy azt kívántam, bár ne éltem volna túl, hiszen akkor minden egyszerűbb lenne.
De mindezek nélkül nem tartanék ott, ahol most.
-Megtanultam, hogy ki kell állnom a véleményem és a döntéseim mellett, hiszen ki más tudná nálam jobban, mi az amit akarok és ami jó nekem.
Még ha utólag ki is derül esetleg, hogy nem volt igazam, de legalább nincs ott, a “Mi lett volna, ha…?”. 😉
-Megtanultam, hogy akármekkora probléma gördül elém, végül mindig minden megoldódik valahogyan.
Nem hiszek abban, hogy ez egy 2. születésnap lenne számomra, hiszen nem állt le a szívem, de az biztos, hogy megváltoztatta az életem és azt hiszem ez jól van így… 🙂
A következő próba holnap jön egy újabb műtét formájában, amikor visszatérek ugyanabba a kórházba, ugyanarra az osztályra, ahol tavaly voltam.
Az élet iróniája, hogy most 1 nappal korábban lesz a műtét, mint előző évben, én pedig állok elébe. 🙂
Újra. 🙂
FRISS HÍR: Reggel hívtak, hogy tegyük át a műtétet, így a tavalyihoz képest 1 nappal később, azaz pénteken lesz.
Nem fogadtam repesve a hírt, mivel már nagyon túl szeretnék lenni rajta, de aztán megláttam Müller Péter heti útravalóját: “Mindennek, ami történik veled, nemcsak oka, de célja is van! (…) Állj föl, ha a padlón vagy! Ne mondd, hogy nem tudsz! Valaha tudtad, amikor kisbaba voltál. Tudtad, pedig százszor estél el, százszor ütötted meg magad, és sem az izmaid, sem a csontjaid nem voltak még alkalmasak a fölállásra. Remegtél, inogtál, olyan gyenge voltál. És mégis fölálltál! Soha nem álltál még, a fejed is túlsúlyos volt hozzá, és mégis! Életedben először fölálltál! Mert sejtetted, hitted, sőt, bizonyos voltál benne, hogy te tudsz állni, bár sohasem próbáltad még. Ezt az előrevételezett tudást nevezzük hitnek. És ma azért állsz, mész, futsz, rohansz, mert valaha sokszor elestél, rengetegszer megütötted magad, és ott lettél erős és legyőzhetetlen, ahol sokszor vesztettél.”
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: