Miért, miért, miért?

A baráti körömben valaki beteg lett (sajnos nem csak egy egyszerű influenza), ennek hatására írom a mai bejegyzésem arról, hogyan lehet feldolgozni (amennyiben ez lehetséges) egy ilyen -vagy az én esetemben csak hasonló- szituációt.

Bevallom, ez a téma azóta bennem van, mióta neki álltam blogot írni, de mivel érzelmeket igényel és nem kevés emlék felszínre hozatalát, mostanáig halogattam.
Remélem akad olyan, akinek segíteni fog…

Szakítás, betegség, halál.

Mi a közös bennük? Hogy mindegyiknek van 5 stádiuma, amin az ember keresztülmegy, miközben próbálja elfogadni az újonnan kialakult helyzetet.
Habár én a balesetemmel kilógok a sorból, de ezeket ugyanúgy végig csináltam és így utólag nagyjából el is tudom különíteni, mikor éppen melyik volt aktuális.
A szakaszokat nem lehet élesen különválasztani, számos átfedés lehetséges két fázis között.
Bizonyos esetekben egyes fázisok kimaradnak (legtöbbször az alkudozás).
Ugyebár minden eset más és más.

Az 5 stádium: Elutasítás/tagadás, düh, alkudozás, depresszió, elfogadás.

1. Elutasítás/tagadás

Sokat olvastam erről a témáról (nagyjából fél évvel a baleset után került elém egy cikk, amiben részletesen kifejtették, melyik szakaszra mi jellemző), így tudom, hogy ezt nevezik a hárítás időszakának is.
Amikor az ember még nem készült fel arra, hogy szembe nézzen a tényekkel.
Én a tagadással védekeztem, ami valójában erő gyűjtés is volt egyben.
Hiszen hallja az ember az egyre több információt, ami csak napról-napra több lesz (nekem leginkább az kellett, hogy elhagyhassam az intenzív osztályt és ne zombiként teljenek a napjaim tele tömve morfiummal) és közben valahol nyugtatja magát és a környezetét, miközben ő maga sem tudja pontosan, mire számítson.
Mint azt már korábban említettem, akkoriban nem tudtam naplót írni, de márciusban egyszer megpróbálkoztam vele (3 héttel a történtek után) és csak 2 sort tudtam ugyan összekaparni, de ezt a mai napig így látom:

“Mindig azt mondjuk, mennyi minden változhat egy pillanat alatt. Hát, nekem egyelőre úgy tűnik, az egész életem.”

Körülbelül másfél-2 hónapomba telt, mire kimásztam ebből.
Tudtam, hogy a homokba dugom a fejem, de nem igazán érdekelt.

2. Düh

Ez az a pont, amikor az embernek már annyi ismerete van az állapotát illetően, hogy saját maga előtt is belátja: semmi értelme a tények tagadásának.
Nálam ez nem sokkal a születésnapom után következett be (április közepén), amikor valójában szembesültem az állapotommal.
Mint sokan mások, én is feltettem százszor a kérdést, amire valójában senki sem tudja a választ: Miért pont velem történik mindez? Mivel érdemeltem ki?

A hegek az arcomon nem könnyítették meg a dolgom, hiszen emiatt rengeteg sajnálkozó tekintetet kaptam (vagy legalábbis én így éreztem) és ez borzasztó módon idegesített.
Ekkoriban vállaltam fel “hivatalosan” is a velem történteket (a facebookos ismerőseim közül egyedül csak a hozzám közel állók tudták mi történt), ami szintén fokozta a sajnálkozók táborát, hiszen rengeteg üzenetet kaptam, amiből nekem leginkább a szánakozás jött át és amit így utólag bevallom, nagyon utáltam.
Ebben közrejátszott az is, hogy amíg mindenki kinyilvánította, mennyire büszke rám (és ez az a rész, amiért nehezen írok erről), én folyamatosan azt kérdeztem magamtól: De mire föl olyan büszkék???
Amiért kibírtam egyedül? Hogy túléltem? Hogy életveszélybe sodortam a kicsit és magamat is?
Ez az egyik olyan dolog, amit mostanáig sem sikerült feldolgoznom.
Hiszen az, hogy túléltem, egy tudatalatti döntés volt abban a 2 napomban, amikor kritikus állapotban voltam.
De miért is akartam volna eldobni az életem 24 évesen?
Most itt vagyok 2 héttel a 26. születésnapom előtt és továbbra sem tudom igazán a válaszokat.
A fejlődés viszont annyi, hogy most már azt hiszem nem is akarom tudni.
Ezekről írok legközelebb, azt hiszem ez így is elég lesz így elsőre. 🙂

“Amíg a rút kiskacsából hattyú lesz, addig nagyon sok mindenen átmegy a kiskacsa. Sajnos, ez fájdalommal jár. Amikor azt hiszi, hogy ő soha nem fog repülni, majd elkezdi bontogatni a szárnyát, majd a sok munka következtében kiderül, hogy képes erre, az mind-mind-mind sok energiával és fájdalommal jár. Csak így lehet azonban, másként nem. Ha nem tanul meg repülni, akkor a róka felzabálja.”

(Csernus Imre)