1.0Utálom a telet.https://utalomatelet.cafeblog.huZsó89https://utalomatelet.cafeblog.hu/author/husi89/<p>A mai bejegyzés megírása különösen nehéz volt számomra, hiszen egyrészt az intenzíven töltött napjaimról fogok mesélni (már amennyire a memóriám engedi), másrészt még a hozzám közel állóknak is nehezen nyílok meg az érzelmeimet illetően (ha pedig mégis megteszem, igyekszem elhülyülni, ahogy csak lehet), de azért majd megpróbálom.</p> <p>Bevallom őszintén, valószínű a rengeteg morfium és a sokk hatásának köszönhetően kevés emlékem van abból az időszakból és az a maradék is valahol az agyam egyik zugában van elbújva. <br />A baleset során egy folyóban landoltunk, kövekre esve (mindez 12:20-kor zajlott, ami csak a későbbiek miatt lehet egy érdekesség).<br />Ott magamhoz tértem néhány másodpercre, de csak annyit fogtam fel, hogy vizes vagyok és hideg van.<br />Utána a helikopterben volt még néhány éber pillanatom, ahol megtudtam mondani a nevem, de inkább az érdekelt, hogy van a kisfiú és amint közölték, hogy miatta ne aggódjak, "aludtam" is tovább (furcsa mód az meg sem fordult a fejemben, hogy és velem mi van?!).<br />Nagyjából 14 óra magasságában ébredtem arra Svájcban, hogy egyidejűleg varrják össze a homlokom, a szám és a lábam.<br />Természetesen éreztem a fájdalmat, hiszen elég ijesztő volt mindezt látni, miközben azt sem tudtam hol vagyok és mi folyik itt egyáltalán.<br />Ennek ellenére elsütöttem az első "poénom" az orvosoknak, mikor is duzzadt szemmel közöltem, hogy nekem biztos bent van a kontaktlencsém, mert túl jól látok és örülnék, ha kiszednék. :D<br />Azt hiszem ez volt az a pillanat, amikor rájöttek, hogy nem lesz szükségem tolmácsra... :D<br />Na de komolyra fordítva a szót,a szüleimnek és a barátaimnak 19 órakor írtam először, hogy mi történt.<br />A barátaim kapcsán megemlíteném, hogy 3 embernek szóltam, akikkel napi szinten beszélek és tudtam, hogy nekik feltűnne, ha napokig nem adok magamról életjelet.<br />A többieket az intenzíves időszak után tájékoztattam, amikor már kevésbé okozott nehézséget a telefonon való pötyögés és a beszéd.<br />A döntésemben az is közrejátszott, hogy nem szeretem, ha feleslegesen idegeskednek miattam és sajnálnak, gondoltam vannak így is elegen.<br />Képet először csak másnap készítettem (igen, én magam... :D) és addig én sem tudtam, hogy nézhetek ki, habár eleinte ez foglalkoztatott legkevésbé.<br />Amikor megláttam a "kissé" eldeformálódott fejem, akkor sem igazán realizálódott bennem, hogy ebből mikorra fogok felépülni (jövőre még 2 kisebb műtét vár rám) és csak hálás voltam azért, hogy nem is olyan vészes, mint ahogy én azt elképzeltem.<br />Mivel sokszor nem is bírtam megjegyezni, mit mondanak az orvosok/nővérek, ezért jóval kevesebb sérülést közöltem mindenkivel, mint amennyi valójában volt. (Ismétlésként, hiszen még nekem is hosszú a lista: eltört az orrom, a felső állkapcsom mindkét irányba; felül letört 3 fogam, alul kiesett 2; lett egy mély vágás a homlokomon, szám és az orrom között, illetve a sípcsontomon; össze esett a bal tüdőm; elrepedt 2 nyakcsigolyám és elzáródott 3 nyaki erem.)<br />Egyébként is jellemző rám, hogy igyekszem lekicsinyíteni a dolgok súlyát, így tettem akkor is.<br />Utólag tudtam meg pl., hogy az első 2 napon életveszélyben voltam, ennek köszönhetően 48 órás orvosi felügyelet alatt álltam.<br />Mindeközben én mindenkit nyugtattam, hogy jól leszek és nincs miért aggódni. :D<br />Kaptam nyakmerevítőt, amitől még kevésbé tudtam mozogni -na nem mintha versenyfutásra készültem volna-, hiszen alapból 2-3 ápolónő segítsége kellett már ahhoz is, ha a másik oldalamra akartam fordulni.<br />Általában 1-2 órákat tudtam aludni, de sokszor nem voltam magamnál, hiszen testvéreimtől tudom, hogy elég sok telefonálásra nem is emlékszem és nehéz volt velem kommunikálni.<br />A vizsgálatok közül csak az MRT-t tudom felidézni (az én esetemben 1 órán keresztül tartott), ahol kiderült, hogy klausztrofóbiám van, ezáltal minden egyes perce élénken él bennem. <br />Tudtam, hogyan zajlik majd és hogy teljesen fájdalom mentes, ennek ellenére amint betoltak a "szerkezetbe", alig kaptam levegőt, pánikrohamom volt (azelőtt csak hallottam, hogy van ilyen) és ki akartam szabadulni...<br />A nővérek mondták, hogy gondoljak a kisfiúra és hogy neki semmi baja, illetve a közös szép emlékekre.<br />Nem mintha ne lettek volna ilyen pillanatok (a baleset előtti nap Valentin-napra esett, elvittem olasz étterembe "romantikázni" :)), de akkor ezek nem segítettek.<br />Így hát egy adag nyugtatóval később elkezdtem tervezni a képzeletbeli esküvőm. :)<br />Nem vagyok az a tipikus "habos-babos, shoppingolós" lány (talán van némi köze ahhoz, hogy 3 bátyám van :D), de ez a trükk bevált. :)<br />Azt hiszem a 3. napon próbáltak először felültetni és lóbálnom kellett a lábam, de ez a művelet sem tartott tovább néhány percnél.<br />Naponta talán 5-ször, ha megismételtük, úgyhogy az elfutás veszélye még itt sem fenyegetett. :D<br />Az orvosok -mily' "meglepő", volt köztük egy magyar lány is- és a nővérek is hihetetlenül kedvesek voltak és utolsó napomon a hajam is megmosták, ami hihetetlen felüdülést jelentett (még úgy is, hogy akkor sejtésem sem volt arról, hogy hetekig el leszek tőle tiltva) a több napos izzadás és alvadt vér után.<br />Így engedtek útjára Ausztriába, aminek részleteit legközelebb fejtem ki.</p> <p>Kivételesen nem idézettel zárnám soraim, hanem képeket csatolnék.<br />Sokat vacilláltam ezen, hiszen én más szemmel nézem az egész történetem, illetve a mai napig az a véleményem, hogy sokkal durvábbnak hangzik, mint valójában volt.<br />Mivel ezzel rajtam kívül senki sem ért egyet az ismeretségi körömben :D, ezért csak az menjen lejjebb, aki bírja az ilyesmit és elolvasta, mennyire törtem össze magam, tehát lehet egy képe nagyjából arról, mire számítson.<br />Akit mégis felkavarna esetleg a látványom, azt megnyugtatnám, hogy ennek már csak a töredéke látszik. :)</p> <p> </p> <p> </p> <p>[gallery ids="33,35"]</p> <p> </p>rich